Fifike felriadt - mivel két cuppanó
csókkal mondtál nekem jóreggelt: - és a jó
madárka fölfütyült; - de csőre visszabénult
szárnya alá, s dala megint álomba némult.
Ekkor vissza adtam drága csókjaidat,
cserébe csókolván egy százdzorost, vigat,
egy mindenütt-jelen-valót, talpadtól enyhén
sötétlő hajadig, mindenhol megpihenvén,
hol árnyas hely kínált... kacagtál módfelett...
s ekkor térded közé benyomva térdemet
föléd csuklottam, oly módon, mint hirtelen had
ha támad, és te mohó voltál, de nem vad,
mert nedves szemeid köszönték a gyönyört. -
És ekkor lám, Fifi egyszerre úgy kitört,
a drága kismadár! most már egészen ébren,
ujjongva, mint barát barátja örömén,
és diadalmamat köszöntve énekében,
trillázva csöpp szíve az ég felé s felém!
S úgy ugrált, szilajon, mint egy szilaj fiúcska,
ki utcák víg során egy győztest éljenez.
-S a hajnal függönyös ablakunk fénybehúzta,
büszkén, hogy kéjeink boldog tanúja lesz.